Zseninek születtél, aztán szépen leszoktál róla

Zseninek születtél és csecsemőként többet az életről, mint most

Szeretjük azt hinni, hogy tudjuk, hogyan működik az élet, pedig már csecsemőként is jobban értettük az élet működését, mint most… betegen… problémákkal küzdve…

Ez elsőre talán furcsán hangzik. Hiszen a csecsemő látszólag még semmit sem tud a világról. Nem tud beszélni, nem tud érvelni, nem tudja megmagyarázni, mi történik vele. Nem ismeri a társadalmi szabályokat, nem látja át a helyzeteket, és nincs tapasztalata sem.

És mégis tud valamit, amit mi felnőttként nagyon gyakran elveszítünk.

A csecsemő túlélésre van programozva.

Semmit sem tud a világról, de nagyon is jól érzi az élet és saját szükségleteit. Érzi az éhséget, a hideget, a szomjúságot. Érzi a szeretet, az érintés hiányát. Érzi a feszültséget. És ami ennél is fontosabb: komolyan veszi saját érzéseit.

Nem kezdi el megmagyarázni magának, hogy ez most nem fontos. Nem bagatellizálja. Nem szégyelli. Nem próbál hősiesen együtt élni vele. Nem mondja azt, hogy „mindegy, kibírom”. Nem alkuszik meg szükségleteivel.

Jelez. Sír. Követel.

Addig, amíg meg nem kapja azt, amitől a teljességet érzi.

És amint megkapja, megnyugszik. Befogadja. Élvezi. Használja. Jóllakik. Elcsendesedik. Visszatalál az egyensúlyába.

Ebben többet tud az életről, mint sok felnőtt. De nem pont ez a mentalitás kell az élethez?

A kisgyermek zseniális. Ösztönösen tudja, amit felnőttként gyakran elfelejtünk

A csecsemő pontosan érzi, mire van szüksége

A csecsemő nem fejben tudja, mire van szüksége, hanem érzésből. Nem elemzi, nem rendszerezi, nem gyárt hozzá elméletet. Egyszerűen jelzi: valami hiányzik.

És ez az, amit mi felnőttként egyre kevésbé tudunk.

Nem azért, mert rosszabbak lettünk. Hanem azért, mert közben megtanultuk a világ szabályait. Megtanultuk, hogy várni kell. Hogy alkalmazkodni kell. Hogy nem minden kérésünkre érkezik válasz. Hogy másokhoz kell igazodni. Hogy nem mindig lehet azt választani, ami jólesne.

Önmagában ezzel még semmi baj. Az élethez valóban kell türelem, fegyelem, alkalmazkodás.

A baj ott kezdődik, amikor már nemcsak korlátozzuk, de el is nyomjuk a szükségleteinket

A probléma ott kezdődik, hogy nemcsak késleltetni tanuljuk meg a vágyainkat, hanem lassan harcolni kezdünk ellenük.

Ahelyett, hogy komolyan vennénk a bennünk élő éhséget, elkezdjük lenyomni. Lekicsinyelni. Kinevetni. Félretenni. Megmagyarázni. Megalkudni vele. Azt mondjuk:

• most nincs rá idő,
• ez nem olyan fontos,
• ezt túlzás akarni,
• ezt nem lehet,
• e nélkül is lehet élni.

És valóban: lehet így élni.

Csak közben egyre kevésbé lesz jó élni.

 

A csecsemő nem harcol az éhsége ellen – mi felnőttek miért tesszük?

A csecsemő, ha éhes, nem kezd el az éhsége ellen harcolni. Nem akarja bebizonyítani, hogy nincs is rá szüksége. Nem tesz úgy, mintha jól lenne nélküle. Nem próbál együttműködni a hiánnyal.

Mi viszont gyakran pontosan ezt tesszük.

És itt nemcsak a szó szerinti éhségről van szó.

Az ember ki lehet éhezve az örömre, nyugalomra, szeretetre, biztonságra, figyelemre, elfogadásra, szabadságra, pihenésre, valódi kapcsolódásra, alkotásra, érintésre, értelmes munkára, sikerélményre vagy egyszerűen arra, hogy végre jó legyen neki élni.

Eleinte még érezzük a maró éhséget, a hiányt, aztán - ha túl sokáig éhezünk, ha túl sokáig senki sem lakat jól minket és még mi sem figyelünk sírásunkra, könyörgésünkre, sürgetésünkre - lassan feladjuk. – de, hogy is tudnánk feladni azt, ami éltet???

Ahogy a csecsemő is feladhatja egy idő után a sírást, szükségletei kielégítésének követelését, ha újra és újra azt tapasztalja, hogy úgysem érkezik válasz.

És ez az egyik legfájdalmasabb pont.

Amikor már nem merünk kérni.
Nem merünk vágyni.
Nem merünk elfogadni.
Nem merünk ragaszkodni ahhoz, ami valóban jó lenne nekünk.

Pedig éppen ez lenne a gyógyulás egyik kulcsa.

 

A szükségletek elfojtása testi, lelki problémákhoz vezet?

A hiány attól még nem tűnik el, hogy elhallgattatjuk!

Attól, hogy elnyomjuk a vágyainkat és a valódi szükségleteinket, azok nem szűnnek meg. Legfeljebb elnémulnak egy időre. De a hiány megmarad. A feszültség megmarad. Az üresség megmarad.

És ha ez túl sokáig tart, annak ára van.

A test és a lélek ugyanis nem felejt. Ami valóban hiányzik, az továbbra is hiányzik. Ami valóban táplálna, annak az elmaradása előbb-utóbb érezteti a hatását.

Kimerültségben.

Szorongásban.

Kedvetlenségben.

Belső ürességben.

Fásultságban.

Vagy akár testi tünetekben is.

A feladás veszélyesebb, mint gondolnánk

Ha az ember már nem mer kérni, nem mer elfogadni, nem mer örülni annak, ami jó neki, akkor nem egyszerűen csak lemondott valamiről. Hanem elkezdett lemondani önmagáról is.

És itt már valóban közel kerülünk a betegség kérdéséhez.

Mert a krónikus probléma sokszor nem egyik napról a másikra jelenik meg, hanem egy hosszú belső folyamat csúcspontjaként jelenik meg: amikor az ember túl régóta harcol az ellen, amire valójában szüksége lenne.

 

A gyógyulás kulcsa: visszatérni gyermeki zsenialitáshoz, életre valósághoz

Nem új tudásra van szükségünk, hanem egy régi visszaszerzésére

Sokszor azt hisszük, hogy a megoldás még több tudásban, még több elemzésben, még több magyarázatban és a nem működő rutinjaink ismételgetésében rejlik. Pedig lehet, hogy nem új tudásra, hanem egy régi – jól működő – visszaszerzésére van szükség.

Arra, amit kisgyermekként még kiválóan tudtunk.

Azt, hogy ha valami hiányzik, azt komolyan kell venni.
Azt, hogy ami valóban kell az élethez, azért szabad küzdeni.
Azt, hogy nem a hiány ellen kell harcolni, hanem azért, hogy jóllakhassunk.
Azt, hogy ami táplál, azt nemcsak megszerezni kell, hanem befogadni, élvezni és használni is.

Le kell egyszerűsítenünk a vágyainkat

A sikerhez, a gyógyuláshoz vissza kell térnünk ahhoz, amit kisgyermekként kiválóan alkalmaztunk. Le kell egyszerűsítenünk a vágyainkat, hogy könnyebben megadhassuk magunknak azt, amire valóban szükségünk van.

Nem mindent. Nem akármit.
Hanem azt, ami tényleg táplál.
Ami örömet ad.
Ami jóllakat.
Ami teljességérzetet hoz.
És amit nemcsak megszerezni tudunk, hanem élvezni is.

Ez a pont különösen fontos.

Mert nem elég valamit megszerezni. Sok ember még akkor sem tudja befogadni a jót, amikor végre ott van előtte. Nem meri elhinni, hogy jár neki. Nem meri használni. Nem meri igazán élvezni és nem meri megélni.

Pedig a gyógyuláshoz nemcsak felismerni kell a jót, hanem hagyni is kell, hogy hasson.

 

Mit üzen a test, a lélek és az érzéseink nyelve?

Persze mindehhez értenünk kell testünk, betegségeink, lelkünk érzéseink nyelvén elmondott szükségleteit.

A testünk, lelkünk folyamatosan küldik – figyelmeztető – jelzéseiket.

A kérdés csak az, hogy még mindig harcolunk-e ellenük, vagy végre újra komolyan vesszük őket és kielégítjük szükségleteinket.

Mert a gyógyulás nem is ott kezdődik, hogy még többet gondolkodunk magunkról, hanem ott, hogy újra megtanuljuk azt az egyszerű, őszinte, élet támogató működést, amit csecsemőként ösztönösen tudtunk.

Azt, hogy ami igazán kell az élethez, azt nem elnyomni kell.
Hanem felismerni, megadni, befogadni — és örömmel élni vele.

 

Hogyan segíthet a terápia újra megtalálni az elnyomott belső erősségeket?

A Lélek-rajz terápia nem azt adja meg, ami nincs benned. Inkább segít újra megtalálni azt, amiket a félelmeid, a megfelelési kényszereid, a megalkuvásaid, az önfeladásod és a sok csalódás elnyomott benned… melyek pedig születésed óta benned élnek.

Az értő segítség segíteni fog megérteni, mire van valójában szükséged.
Problémád megértése, egészen biztosan segít újra kapcsolatba kerülni azzal, ami táplál, ami jó neked, ami örömet ad, és ami nélkül a gyógyulás sokkal nehezebb, amivel jóval könnyebb gyógyulnod.

Mert nem új emberré kell válnod.
Hanem visszatalálnod ahhoz, amire egykor még ösztönösen ráéreztél.