Jó tett helyébe, jót várj :-)

Jó tett helyébe…

Szüleink, nagyszüleink, dadusaink vagy éppen óvónénikéink iszonyatosan mélyen belénk vésték a tanmesét: Jó tett helyébe, jót várj… és bele sem gondoltak, és talán még most (felnőve) sem gondolunk bele igazán, hogy milyen hatalmas károkat okoz ez bennünk most és természetesen később is!

Hogy miért káros és mérgező történet ez a látszólag ártalmatlan történet? 

Ez a mondat egy meséből vett idealizált idézet… és a mesék sajátja, hogy csak részben tartalmazza az igazságot, a másik része kitaláció, feltételezés, ábrándok vagy titkolt vágyak kivetülése. S, a mesének – talán még a mesélőnek sem szerepe fellebbenteni a fátylat és elmagyarázni, hogy mely része igaz és mely része „mese”. Így aztán a tiszta, gyermeki elme magába issza/hagyja bevésődni a tiszta érzésekkel, valódi értékekkel átitatott történetet. Nem vizsgálja igazság tartalmát, nem is képes még arra… megbízik a mesélőben… hisz ki másban is bízhatna még?

Megtanulja – még akkor is, ha nem érzi magáénak -, hogy jó tett helyébe jót várjon… akkor is, amikor lelke, tapasztalatai és természetesen a kiválóan működő megérzései homlok egyenest más sugallnak. (Ezzel meg is alapozódik egy belső vívódás… mást mond a bevésett tudása és mást az igazság érzete… és egyiket sem választva őrlődik a kettő között.)

De nézzük meg ezt más szemszögből is: vajon jó ötlet-e, jó kívánság vagy cél, hogy jó tett helyébe jót várjunk?

Persze! Naná! Még szép!

A cél szép, örömteli és vágyott! Olyan jó is lenne a világ, ha ez a mondat – vagyis a jelen mese szerint így működik a világ – valóság lenne és mindenki tartaná magát hozzá… de ez a lehető legritkább esetben fog csak megvalósulni… és ez a természetes!

S, amikor mi megpróbáljuk magunkat ehhez az „elvhez” tartani magunkat, elkövetünk egy sor akaratlan hibát, ami nem lesz más, mint pótcselekvés. Egészen mást teszünk, mint amit helyesnek érzünk (Figyelem: nem helyesnek gondolunk! Nem lehet véletlen, hogy két kifejezés van rá.) Szóval mást cselekszünk…

Jó tett helyébe jót várunk… másoknak teszünk jót és másoktól várjuk a jót… miközben sokszor nem kérdezzük őket, hogy nekik mi a jó… nem érezzük, hogy valójában mi jó nekik és bizony ők se kérdezik, hogy cserébe mit adjanak… és mi sem tudjuk igazán, mi jót szeretnénk érte cserébe…

Bonyolult?

Igen!

S, pont ezt a bonyolultságot fogjuk nap, mint nap élni… és egy idő után el is veszünk benne…

Amikor pedig elveszünk, azért fogunk adni „jót”, hogy cserébe valami más jót kapjunk… de nem tudjuk, nem érezzük nekünk mit jelent a jó… és már mi se leszünk meggyőződve, hogy jó-e egyáltalán, amit és ahogyan teszünk…

Még bonyolultabb lett?

Igen, igazad van…

Elveszítjük a fonalat… azt se tudjuk mit és hogyan teszünk, miközben elhitetjük magunkkal, hogy jó tett helyébe, jót várjunk… és csak várunk… várunk… várunk… egyre idegesebben… egyre beszűkültebb tudattal csak nagyon keveset engedve be a világból (miközben várjuk cserébe a jót), egyre nagyobb hiánnyal lelkünkben… és betegszünk… nem tudjuk mit tegyünk, de mi mégis cselekszünk… pótcselekszünk…

Hogy mi a megoldás?

Amikor nem másoktól függünk, amikor a mi jó érzésünk nem attól függ, hogy elfogadják, megbecsülik és értékelik lényünket, tetteinket, szeretetünket és minden jóságunkat, hanem azt mi magunknak is megadjuk… ezáltal már nem várjuk a „fizetséget”, hiszen már akkor, abban a pillanatban éreztük a teljességet, amikor örömünket leltük az adásban.

Amikor nem várunk cserébe, nyitottak, felszabadultak és teljesek vagyunk, ekkor sarkig tárjuk a kapuinkat és hagyjuk beáradni az elénk táruló lehetőségeket, s mivel felszabadultak vagyunk, képességünk van kiválasztani azt, ami jó, amit helyesnek érzünk, ami tovább viszi az életünket.

Amikor nem várunk cserébe semmit – nem azért, mert semmit sem ér, amit adtunk – akkor pontosan ízt és úgy csináljuk, ahogyan arra vágyunk! Nem helyettesítünk, nem pót cselekszünk, hanem megtesszük azt, ami által leginkább érezzük a teljességet.